Tartalom
Örökletes, vagy nevelés kérdése a kutyafóbia?
|
|
2004. december 7., kedd, 15:08|Utolsó módosítás: 2004. december 8., szerda, 8:28 | |
|
|
|
Tudatában annak, hogy az idegen kutya nem mindig reagál jóindulattal a kisgyerek bizalmas közeledésére, még kissé koordinálatlan, meggondolatlan, hirtelen mozdulataira, a szülő érthető módon igyekszik visszatartani, megakadályozni a kapcsolatteremtést. | |
Ez azonban magában rejti annak a veszélyét, hogy éppen ő ülteti el a gyerek fejében az állattól való (későbbiekben aztán "ösztönösnek" mondott) idegenkedés csíráját. A kicsiny gyermek fejében még nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azokat a felnőtt gondolja vagy elvárja, s ha a szülő csak néhány alkalommal is féltő mozdulatokkal elvonszolja a kutya közeléből, vagy magához szorítva felemeli, a kutyát nagyon hamar öntudatlanul is a veszélyhelyzettel fogja társítani. Ugyanakkor az sem helyes, ha a gyereket korlátlanul engedik bármilyen kutyával ismerkedni: ez magában hordozza a riadalom veszélyét. Nem kell itt rögtön harapásra gondolni: elég az is, ha a kutya véletlenül fellöki a gyereket, s máris megmarad a kellemetlen élmény, amely a félelem kialakulásához vezet.
Nemcsak a gyerekben hagyhat maradandó nyomot egy kellemetlen élmény, hanem a kölyökkutyában is, és ez később újból a visszájára fordulhat. Azok a kutyák, akiket kölyökkorukban kellemetlen élmények értek kisebb-nagyobb gyerekek részéről, sokszor megőrzik magukban ezeket az emlékeket, és idegenkedést, vagy akár agressziót mutatnak a túl közel merészkedő gyerekekkel szemben. Ilyen rossz emlékeket nemcsak a szó szoros értelmében vett bántalmazás (rugdosás, kővel dobálás, szándékos szőr- vagy fülcibálás stb.) hagyhat maga után, hanem a túlzott bizalmaskodás, a kíméletlen szeretgetés is.
|
|
Míg a felnőtt kutya türelemmel viseli a kisgyerek olykor erőszakos közeledését is, és legföljebb elfordítja a fejét vagy odébbáll, ha a parányi kezek a szemét vagy az orrát markolásszák, addig a kiskutya maga is gyerek még, és nincs tekintettel az embergyerek "kölyök" mivoltára. A harapás pedig tipikusan nem ekkor következik be: a zaklatásnak kitett kölyökkutya többnyire farkbehúzva elsomfordál, de később, ha felnőtt korában hasonló helyzetbe kerül, esetleg agresszióval igyekszik elejét venni a kellemetlenségeknek. A labda pedig máris a másik térfélen pattan: a kiskutya kölyökkori kellemetlenségei egy kis ember rossz emlékeken alapuló félelmét eredményezik.
Amikor valaki valamely dologtól (akár kutyától) indokolatlan mértékben retteg, fennáll az alapos gyanúja annak, hogy nem egyszerűen az egyes emberek egyéniségének normális határokon belüli eltéréséről van szó, hanem egy nagyon is jól ismert, és nem is nagyon ritka pszichés betegségről, amelynek neve: fóbia.
A fóbia (görög szó, jelentése: iszony) irracionális félelem valamely meghatározott dologtól vagy élethelyzettől (pl. tömegtől, bezártságtól, magasságtól, utazástól, betegségtől, vértől vagy akár bizonyos állatoktól, tekintet nélkül azok tényleges veszélyességére). Becslések szerint a társadalom körülbelül egynegyedének van valamilyen fóbiája, ám nagyon sokakról ez sohasem derül ki, mert nem fordulnak vele orvoshoz, legföljebb akkor, ha már jelentősen befolyásolja életvezetésüket. A fóbia ritkán áll egyedül; gyakorta pánikbetegséggel, depresszióval kapcsolódik össze, és általában akkor tekintik csak betegségnek, ha szorongásos tünetek kísérik (pl. szédülés, izzadás, hideg vagy meleg hullámok, súlyosabb esetben mellkasi fájdalom, fulladás, halálfélelem). Bizonyos esetekben persze nem is könnyű meghúzni a határvonalat az indokolt óvatosság és a beteges rettegés között. Tipikusan ilyen a kutyafóbia, hiszen a kutya valóban lehet veszélyes, a kutyafóbiában szenvedő ember azonban a legártalmatlanabb kölyökkutyától is retteg, sőt gyakran már attól is pánikba esik, ha várható, hogy találkozni fog egy kutyával. Persze a galambtól vagy az egértől való félelemről könnyebb kimondani, hogy irracionális, különösen akkor (ilyen is van!), amikor a betegből már a madár tollának érintése is pánikreakciót vált ki.
|
|
Az állatoktól való beteges félelem az ún. specifikus fóbiák csoportjába tartozik. Tipikusan gyermekkorban kezdődik, és 75-90%-ban nőket érint (a fóbiák más csoportjainál is jellemző a nők magasabb aránya, de nem ennyire kiugróan). Kialakulásában szerepet játszhat az öröklődés (a betegek 40 százalékánál a szülőknek is van valamilyen fóbiája), de valamilyen negatív élmény, vagy a fentebb már említett gyerekkori negatív kondicionálás is. A gyermek- vagy serdülőkorban jelentkező fóbia a későbbiekben sokszor magától megszűnik, vagy kezelés nélkül is enyhül, de az is megeshet, hogy egész életen át megmarad. A vele való együttélés néha egyáltalán nem okoz problémát, hiszen ha valaki pl. a kígyóktól vagy a pókoktól iszonyodik, az könnyen elkerülheti fóbiája tárgyát. Ám a kutyáktól való irracionális rettegés szélsőséges esetben akár odáig vezethet, hogy a beteg csak kísérővel meri elhagyni otthonát.
|
|
A kutyafóbia megszüntetésére irányuló terápia többféle lehet. A kezdeti beszélgetés során a pszichiáter feltárja a betegség kialakulásának gyökereit, majd a beteg általában eleinte csak fényképek, ábrák segítségével kezdi meg a barátkozást félelme tárgyával. Gyerekek esetében hatékonyak lehetnek a mesék is, amelyeknek főszereplője egy kedves kutya. A következő lépésben a páciens először csak a kutya képét érinti meg, majd egy játékkutyát simogat. Fokozatosan jut el a valódi, hús-vér ebekkel való személyes találkozásig (természetesen a teljesen megbízható kutya gazdája és a terapeuta jelenlétében), később a kutya megérintéséig, sőt sétáltatásáig. Kicsiny gyerekek kezdődő kutyafóbiájának megszüntetésére alkalmas lehet egy saját kölyökkutya is, akinek a jelenlétét a gyereknek (mintegy "mély vízbe dobva") meg kell szoknia, ez a módszer azonban visszafelé is elsülhet, ha a kiskutya a gyerek kezdeti rémüldözésétől megijed, vagy túl rámenősen játszik kis gazdájával.
Egy azonban bizonyos: a kutyától való félelem megszüntetése elképzelhetetlen egy kutya közreműködése nélkül! | | |